The Midnight – Monsters Kritika

Megjelenés: 2020.07.10.

Műfaj: Synthwave

Az elvárásainkat egy új album felé az előadóval való korábbi tapasztalainkra alapozni teljesen természetes, viszont első hallgatáskor ilyenkor kellemetlen meglepetésként érhet ha mást kapunk. Különösen igaz ez, ha nagyon izgatottak vagyunk egy megjelenés iránt, előre elképzeljük és megalkotjuk a fejünkben, hogyan fog hangzani és még egy eseményt eköré tervezünk meg. Számomra az új The Midnight album megjelenésének körülményei látszatra szinte túl tökéletesen alakultak: a banda korábbi zenéi alapján az albumot pont éjfélkor meghallgatni egy Balatoni nyaraláson, szintén Midnight-rajongó barátok körében, könnyed iszogatás és füvezés közben – nehéz elképzelni jobb alkalmat a duó nosztalgikus, nyárias, cukormázas szintipopjához.

Mégis hamar kiderült, hogy a Monsters nem ehhez az alkalomhoz a tökéletes soundtrack, mint ahogy vártuk. Az az érdem továbbra is a Midnight első nagylemezét, az Endless Summert illeti meg, ott járatták csúcsra a meleg, végtelen éjszakákra való feel-good himnuszokat, amikben akkora refrének és szaxofondallamok sorakoznak, hogy észlelhető hangulatot teremtenek akkor is, ha halk háttérzeneként hallgatjuk őket. A Monsters viszont így nem működik: ahhoz túl kísérletezős, túl lassú és túl finom eszközökkel operál. Ahhoz hogy felfedje erényeit, közelebbről kell odafigyelni rá.

Arra akarok kilyukadni, hogy érthető, ha első hallgatásra a Monsters nem adja meg a hallgatónak azt amit várna tőle. Elvégre a Midnight hírnevét az alapozta meg, hogy ők a vocal synthwave színtér egyik – ha nem az – elsőszámú előadója. Ezt a stílust pedig az jellemzi, hogy fognak egy majdhogynem egészségtelen mértékű 80-as évek nosztalgiát illetve analóg szintetizátorokat, majd felfrissítik modern pop hatásokkal és stúdiótechnikával. Az elmúlt évtizedben az egyik legjobb és legizgalmasabb underground színtérré vált, viszont előbb-utóbb minden ilyen vonulat unalmassá válik, ha nem fejlődik sehová. Azt még nem lehet állítani hogy ez megtörtént volna (ennek bizonyításául tessék meghallgatni Jessie Frye ugyanezen napon megjelent kiváló albumát, a Kiss Me In The Raint), de ettől még itt az ideje hogy legalább a stílus vezető előadói megpróbáljanak valami újat vinni belé.

Továbbá a Midnight zenéjének elsődleges esszenciája sosem igazán a “80-as évek stílusú retro slágerek” volt, hanem egy japán kifejezés, a “mono no aware” érzésének tökéletes megragadása. A duó mottójaként használja ezt a kifejezést, és nem nagyon tudnám jobban megfogalmazni a jelentését, mint azt ők maguk teszik a bemutatkozásukban:

“A kifejezés annyit tesz, mint látni az idő múlásának szomorú szépségét – érzékelni a múlandóság fájdalmát. Felfogni, hogy ezek azok a napok, amikhez egyszer a jövőben visszatérünk majd, de csupán az emlékeinkben”

Bár a Monsters nem minding a ugyanazokat a megszokott, 80-as évekből kölcsönvett eszközöket használja hogy előhívja a hallgatóban ezt az érzést, javarészt sikerül neki ezt elérni olyan technikákkal is, amiket nem használtak korábban. Ott van például a Seventeen, amely elsőre kissé stílusidegen,  trap-szerű ütemeket használ  – úgy tűnik 2020-ban ez mindenkinek már-már kötelező – viszont a fiatalkori, naiv szerelemről, majd annak elmúlásáról szóló dalszöveg, a melankolikus dallamok, Tyler Lyle érzelmes énekstílusa és egy nagyívű gitárszóló miatt mégis megmarad a klasszikus Midnight-érzés.

Az album nagyrészére is igaz ez, leszámítva hogy ott kevesebb trap beat és több vocoder, pánsíp és 90-es évekbeli new age zenei hatás érezhető. Ugyan ezek nem annyira egyértelmű eszközök az említett hangulat megteremtésére mint a szaxofon és az analóg szintik, jobban belegondolva van értelmük, mivel a maguk giccses és mai füllel nehezen komolyan vehető módján ezek a new age zenék is gyakran hasonló nosztalgikus, múlandó érzésvilágot próbálták megidézni – lásd például a Return to Innocencet. Én megértem ha az olyan számok mint az America Online, a Dream Away, vagy az olyan, egyébként kissé túl eseménytelen átvezetők mint a The Search for Ecco és a Helvetica túlságosan elvontnak hatnak olyan hallgatóknak, akik nem tudnak megbarátkozni ezzel a műfajjal, de Tim McEwan produceri munkáját nem érheti panasz – ő mindent kihozott belőlük hogy működjenek. Szintén említésre méltó a címadó, egy duett Jupiter Winterrel, ahol a refrén helyén érkező finom breakdown a számot az egyik legkorszerűbben ható darabukká teszi, miközben a szöveg azért megmarad a fájdalmas múltbéli románc témájánál.

A kísérletezőbb megközelítés azért nem azt jelenti, hogy nincsenek hagyományosabb Midnight számok az albumon. A védjegynek számító szaxofon kétszer jelenik meg: először a táncra hívó, kissé szintén 90-es évek beütésű Dance With Somebodyn, ami talán a legközelebb kerül az albumon egy valódi feel-good slágerhez és joggal lett kislemez, majd a tempós Deep Bluen, ahol viszont az egyetlen euforikus pillanat az első hallgatáshoz köthető: amikor májusban kislemezként megjelent, itt tért vissza az ellenállhatatlanul nyálas szaxofon egy album kihagyás után, viszont a vezérdallam egyszerűen nem elég erős, így az egész egy Days of Thunderről vagy Endless Summerről lemaradt számnak hat, és én fel sem tettem volna ide. A másik oldalon ott van viszont a Prom Night, egy újabb kiemelkedő momentum: bár már-már túlcsordul a giccstől, tökéletesen megfogja a tinédzserkori érzést, ahol a lassúzásra való felkérés izgalma és fontossága egyenértékűnek hat egy valódi lánykéréssel, és minél előbb illene bekerülnie egy Netflixes tinifilm/sorozat klimaktikus báli jelenetébe. A legjobb szám viszont a Brooklyn, ami ugyan minimalisztikus hangzásban és szerkezetben, viszont a gyönyörű dallamai és dalszövege mindent megfognak, amiért a Midnightot szeretik: a nosztalgiát egyszerűbb időkre, a memóriánkba beleégett békés és boldog pillanatokat, a még szebb jövő reményét, a hajnali 4-es, csukott szemes visszaemlékezéseket az életünkre, és végül még egyszer, a múlandóság szomorú szépségét.

A Monsters egy kiváló példája annak, amikor egy előadó zenéje organikusan fejlődik: miközben a hangzás sokszor feszegeti, vagy akár át is lépi a synthwave határait, a tartalma megtartja mindazt, amiért a kezdetektől fogva jóvá tette. Ettől még a kérdés felmerül, ha a Midnight továbbmegy ezen az úton, akkor ennek az iránynak a kísérletező és lassú tempójú természete nem megy e koncertjeik euforikus hangulatának rovására – de persze az is lehet hogy máshogy fog működni élőben és nem lesz szükségük többé himnuszok írására. Én mindenesetre megbízom a párosban: amíg a “mono no aware” mottó szerves része marad a művészetüknek, addig bármelyik irány helyes irány számukra.

Értékelés: 9/10