Carson Coma – Lesz, ami Lesz Kritika

Megjelent: 15.10.2020

Stílus: Indie Rock, beat

Nem egyszerű dolog életvidám zenét készíteni úgy, hogy az ne tűnjön erőltetett gagyinak. Különösen igaz ez az alternatív közegből érkező művészekre, akiknek fontosabb az hogy önazonosak maradjanak művészetükben, mint hogy milliószám hallgassák őket. A popzenében még elmegy ez, mivel ott – jobb esetben – nem azonosulni akarunk a tökéletes szerelem eufóriájáról vagy a felhőtlen boldogságról danolászó énekessel, csak kellemes hallgatni a rádióból hazafelé meg a házibuliban. A rádióslágerek cukormáza mögött viszont ritkán van valódi tartalom, ha egy dalban valóban átérezhető érzelmi töltetre vágyunk, azt általában negatív hangulatú számoktól kapjuk meg. Annyira azért ez nem meglepő: az élet nehéz, a művész élete – bármilyen meglepő is – ugyanazokkal a problémákkal van tele, a tragédiákból pedig mindig könnyebb inspirációt meríteni, mint abból, ha minden rendben van körülötted. Épp ezért olyan üdítő jelenség egy olyan fiatal gitárbanda, akik vállaltan vidám zenét játszanak és mindez teljesen autentikusan hangzik tőlük.

Persze ahhoz hogy ezt a hangulatvilágot megvalósítsa, a Carson Coma is az egyszerűbbnek tűnő, megszépült múlthoz nyúl segítségül. A 60-as, 70-es évek zenéjéhez ugyan sok indie rock banda nyúlt már vissza, de nem úgy mint a Coma: az ő hangzásuk valahogy megtalálja azt a pontot, ahol a Beatles és Korda György egyenértékű inspirációk. Szintén passzol ehhez klipjeik stilizált látványvilága is, ami nem bálványozza a rockzene idealizált hőskorát, hanem keresi a szerethetőt – és meg is találja – a Kádár-korszak popkultúrájában, ahol túl dekadensnek vagy egyéni gondolkodásúnak nem szabadott lenni. Mindez viszont szerencsére csak a körítés, a Carson Coma több mint egy szégyentelen nosztalgia-banda. Szövegeik nagyon is a saját korosztályuknak szólnak és a saját korukról szólnak – csupán találtak egy olyan arculatot és stílust ami azonnal felismerhetővé és eladhatóbbá teszi őket. Ez arculat pedig nem csak hogy jól áll nekik, hanem egyre kifinomultabbá és szokszínűvé válik – ahogyan annak egy jó második album által lennie is kell.

Ez egyrészt megjelenik abban, hogy a Lesz, ami Lesz dalai egy kivétellel mind magyarul íródtak, szemben a debütalbum angol dominanciájával. Ez egy jó döntés, mivel karakteresebbé váltak a szövegek, lehetőséget ad klasszikusok megidézésére, mint Halász Judit a csodálatos című Boldog Szülinapot (Rohadj meg)-ben, és jobban kifejezi azt az életfelfogást, amitől olyan vidám hangulata lesz a lemeznek. Nevezetesen, hogy hibáinkra, kudarcainkra lehet finom öniróniával, optimista beletörődéssel is tekinteni, nem csak önmarcangolással. A legslágeresebb darab, az Én Még Sohasem például felfoghatná szerelmi vágyódást tragikusnak, de inkább azt látja meg benne, hogy az önámítás tisztább fejjel visszanézve milyen megmosolyogtatóan naiv. Az igazi energiabomba Hobbihajótöröttben pedig Fekete Giorgio énekes általánosságában élcelődik saját szerencsétlen szokásain és képtelenségén a hibáiból való tanulásra. De beleillik a sorba az Egyszerűen Semmi Sem Egyszerű is, ami talán a leginkább – szigorúan pozitív értelemben – táncdalfesztiválos tétel, arról, hogy bármelyik románc komplexebb annál, mint amilyennek elképzeljük elsőre. Könnyen azonosulható témák, véletlenül se túldramatizálva – hiszen úgyis “lesz ami lesz”.

Zeneileg megjelennek a beaten kívül egyéb hatások is. A Peti és Én még egy korszakkal régebbre nyúl, az 50-es évek doo wop zenéjéhez, és bár a Coma énekharmóniái azért nincsenek a klasszikus vokálcsapatok szintjén, egyrészt jóttesz az albumnak a tempóváltás, másrészt a szexuálisan ambivalens szöveg egy olyan Z generációs csavar, ami biztos nem jelent volna meg egy hasonló régi számban, így ez is több lesz szimpla stílusgyakorlatnál. Az elő-nosztalgiázó Carson Coma Blues twistelős grooveját megirigyelné Fenyő Miklós is, viszont Fenyő sosem volt olyan virtuóz hogy ballagási énekkel törje meg a boogiezást, pedig mint halljuk, ez is lehet működőképes. A Mit Sem Érdekel pedig funkos basszusfutamával már a 70-es évek táncterét eleveníti meg abszolút sikeresen, habár itt a fuzz gitár azért nem szólal meg olyan mocskosan mint azt a szám megkívánná.

Hasonló, kissé recsegős torzítás a gitáron és az éneken hallható több másik számon is, ezt viszont szerintem túlzásba vitték a keverésnél. A vintage hangulathoz lehet hozzáad valamennyit, viszont kissé kásás lesz tőle a hangzás, főleg az olyan tisztábban megszólaló számokkal összehasonlítva, mint példul a visszafogottan megmozgató Na Mindegy. Bár egyik dal sem lóg ki egyértelműen lefelé, azért vannak töltelékszámok is, mint a Truman Show, a címben ellőtt slusszpoént leszámítva nem túl emlékezetes Boldog Szülinapot, vagy az egyedül az olasz nyelvvel kitűnő Il Coccodrillo – pedig a Carson inspiráció-korszakának olasz slágerzenéi indokolatlanul népszerűek hazánkban, úgyhogy ki lehetne hozni valami bátrabbat is az amúgy csodálatos nyelvből a jövőben.

A Lesz, ami Lesz közel sem tökéletes album, de a banda átlagéletkora még mindig alig 22 körül van, ebben a korban pedig már az is komoly teljesítmény, hogy ennyire karakteres hangzás- és látványvilágot alakítottak ki, amibe a második album nem csak abszolút beleillik, hanem előre is lép az elsőhöz képest. Hogy ez a világ – ami azért nem feltétlenül abból a korszakból építkezik, ami iránt a legerősebb most a nosztalgiája a népeknek – meddig viszi őket, az kérdéses. Viszont tavaly decemberben azt írtam a Fleetwood Mac-fanatikus Harry Styles akkori friss albumáról, hogy ő lehetne korunk abszolút férfi sztárénekese, csak pont nem az a kor és stílus a fő inspirációja, amire akkora az igény, mint mondjuk a 80-as évekre. Azóta az az album kitermelt két óriási slágert is, a Fleetwoodtól a Dreams pedig egy TikTok videónak köszönhetően lett újra elképesztően népszerű. Ha a magyar TikTokon megjelenik valamilyen mém, ami a Kádár-korszak valamilyen jellemzőjén vagy hangulatán nevet, az alatt már most is minden bizonnyal egy Carson Coma szám fog szólni mondjuk egy Illés helyett. Hogy másról is ők jussanak az eszembe, ott még nem tartanak, de az a pozitivitás és energikusság, ami már eddig is egyedülállóvá tette a bandát, elég sokáig lendítheti őket.

Verdikt: 7/10